Váratlan vendég

Új lakásomban nehezen szoktam meg az új hálószobát. Hetek kellettek mire pihentetően képes voltam aludni. 2 éve költöztem ide és igazi otthont tudtam belőle varázsolni. Úgy éreztem, hogy a régi lakás, már túl sok emléket szívott magába, így úgy döntöttem ideje költözni. 
Hideg őszi reggel volt, a dér már erősen el kezdett csipkedni. Sokáig szeretek aludni, de azon a szombat reggelen hamar kiment az álom a szememből. Hirtelen egy meleg testet éreztem magam mellett. Úgy ugrottam fel, mint akit leforráztak. Bámultam a mellettem fekvő alakot és azon gondolkodtam, hogy álmodom e. Nem álmodtam. Bámultam és töprengtem, hogy ha ez nem álom, akkor mégis mit keres itt mellettem?

– A bátyád hívott ide… szerinte szükséged volt rám. Mivel a kanapéd alvásra alkalmatlan, így melléd feküdtem. – szólalt meg csukott szemmel, fáradt, rekedt hangon. 

– Nem gondolod, hogy túl etikátlan volt a kérdezésem nélkül itt aludni? – majd a mondat végeztével egy nagyot löktem rajta – Ébresztő! 

– A kettőnk kapcsolatába már nem fér bele az, hogy etikátlan…

Kép forrása: pexels.com

Kinyitotta a szemeit. A tekintete és ő maga semmit nem változott. Fáradtan nézett rám, felült és hátra dőlt az ágynak. Mereven ültem mellette, még mindig a teljes döbbenet tartott fogva, nem voltam képes megmozdulni. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy boldog legyek vagy mérges. Évek óta nem láttam és nem tudtam róla semmit. Sikerült kiiktatnom őt az életemből. A naplóm soraiból kikopott, akárcsak az agyamból. Már nem rémlett a hangja, a mozdulatai, a szeme, a mosolya. Teljesen homályos lett az emléke. Most viszont újra kezdett megint élesedni a kép. Éreztem az illatát, a bőrének melegét, hallgattam, ahogy nyugodtan veszi a levegőt. Nem változott. Ugyanaz maradt. 
Felkelt, hogy kávét főzzön. Ebben a lakásban is otthonosan mozgott. Vajon én sem változtam semmit? Az apró berögződéseim, amiket ismer, vezetik ki a konyhába? Bizonyára, mert pár percen belül éreztem a frissen főtt kávé illatát. Utána mentem. Kába voltam. Alig jött ki hanga torkomon.

– A kettőnk kapcsolatára már fogalom sincsen, ha már itt tartunk. Az alapfogalmakba már nem férünk bele. Az etikus viselkedést pedig hírből sem ismerjük, mert ha így lenne, akkor nem hordoznánk annyi sebet magunkban. Utálatos dolog volt, ahogy megint távoztál. Nem bírom. Nem bírtam, hogy nem voltál képes megmondani az igazat…Pedig hányszor elmélkedtünk mi ketten az igazságon, hogy mennyire fontos. Fontos, hogy őszinték legyenek az emberek… Felszólalunk érte, de pont egymással szemben nem vagyunk igazságosak és őszinték. 

– Te minden váratlan vendégnek előadást tartasz? 

Kép forrása: pexels.com

A kezembe nyomta a bögrémet, majd lazán leült az asztalhoz és inni kezdte a sajátját. Leültem én is és csak néztem őt. 

– Nehéz veled őszintének lenni, mert az emberek téged mindig nagyon megszeretnek. Nagyon fontos, meghatározó személy lettél az életemben. Mindig úgy gondoltam, ha kicsit ferdítek a dolgon vagy teljesen elhallgatom, akkor kevésbé lesz fájó. Hidd el, engem soha nem az vezérelt, hogy téged megsértselek, vagy lelki fájdalmat okozzak. Védeni akartalak. Mindig meg akartalak védeni magamtól. 

Védelem. Nagyon sokszor valóban nem akarjuk egymást bántani. Az életben sokszor érezzük úgy, hogy valahogy máshogy, valaki mással, sokkal jobb lesz, boldogabbak leszünk. Este viszont a lelkünkkel mindig kettesben maradunk és a lelkünk soha nem hazudik. Ő mindig elsuttogja az igazat. “Rosszul döntöttél, nem vagy boldog igazán, valami hiányzik”. Valahol, valaki pedig a plafont bámulva ezt hallja a lelkétől. “Egy idő után nem fog fájni, elmúlik, most sírj csak nyugodtan, még visszajöhet.” Visszajött. Váratlanul, vendégségbe, újra kölcsönbe kaptam. 

Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás? 

Gyere a facebook oldalra!