1 hete már, hogy az érzéseim vadul tépnek szét engem. Nem találom a helyem a világban és az emlékképek percenként váltogatják egymást a fejemben. Aludni sem tudok. A tükröt kerülöm, mert az arcom már nem hasonlít önmagamhoz. Hajnal van. Valahol kettő óra körül járhat az idő. Feltápászkodom, öntök egy pohár bort és kiülök a teraszra a hintaágyba. Ringatom magam, hátha az álom végre megtalál engem.
” Tudod, nagyon örülök annak, hogy mi ketten találkoztunk. Izgatott voltam, meg bevallom szorongtam is. Előtte nem voltam még soha ilyen házi buliban. Nem azért, mert nem engedtek, hanem mert én nem kívántam ezt. Jól éreztem magam, de igazán. Az időt sem néztem, nem akartam elmenekülni. Kettőnkre koncentráltam, mintha körülöttünk nem is lett volna senki más.”
Kép forrása: pexels.com
Szentimentális, érzékeny kicsi lány voltam, aki hitt az emberekben, hitt a szerelemben, az erős kapocsban, ami két embert összeköt. Valóban úgy gondoltam, hogy a boldogság kezeit fogom. Ennek ellenére azért sikerült a realitás talaján maradjak, hiszen én fejben nem rohantam úgy előre, mint a barátnőim. Nem álmodtam meg magam hófehér ruhában, nem láttam kettőnket a közös otthonunkban összebújva. Éltem a megadott perceknek, óráknak. Ettől még erősen hittem, hogy kettőnk között a szerelem erős.
” Nehezen kezdek bele a mondani valómba. Nehéz kimondanom az elkövetkezendő szavakat, de a te érdekeidet kell most néznem. Napok óta töprengek azon, hogyan mondjam el neked, hogy nem hiányzol. Élvezem a társaságod, örülök, ha találkozunk, de nem hiányzol olyan intenzíven, ahogyan az elején. Közhely, de nem szeretlek már úgy. Pontosabban fogalmazok, nem szeretlek már szerelemmel. Nem akarok hazudni neked. Szeretném, ha boldog lennél. Nem akarok tőled éveket elvenni.”
Balázs, bármennyire sem akartad, mégis elvettél egy évtizedet az életemből. Nem akartad, de megtetted. Másképp vetted el. A tényeken pedig nem lehet változtatni. Tiszteltelek az utolsó mondatodért, most pedig dühös vagyok miatta. Alakulhatott volna másképpen is az életem, de nem így lett. Minden egykori barátnőm már boldog házasságban él, babakocsit tologat, én pedig még mindig itt ülök egyedül a boros poharammal, a hedonista szokásommal, a cigarettával rajtad elmélkedve. A rabod lettem. A raboddá tettél. Igazából soha nem engedted meg nekem, hogy végleg elengedjelek, hogy elfelejtselek. Emlékeztetőül tértél vissza mindig hosszabb vagy rövidebb idők után, hogy a nálam már lecsitult hullámokat újra felkavard.
” Végre nyugodt volt az életem. Sikerült mindent tisztáznom magamban és ekkor te megjelensz, mintha mi sem történt volna. Nem értelek. Te megérzed, amikor én éppen nyugodt vagyok? Azt kéred, bocsássak meg, felejtsem el, hogy minden szó nélkül leléptél, mert te nem voltál kiállni képes kettőnkért. Azt gondolod, hogy ezt csak úgy meg lehet bocsátani? Tudod mekkora munkába telik egy embernek feldolgozni egy csalódást? Most akkor mi lesz? Újra felülünk a körhintára, hogy aztán egyszer csak váratlanul újra lelökj róla? Mi van, ha én a következő esést nem élem túl? ”
Kép forrása: pexels.com
Mindig túléltem. Mindegy volt milyen váratlanul ért, mekkora volt az esés én akkor is túléltem. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy nem állok fel többé a padlóról. Már régen nem beszélek a belsőleg folytatott harcaimról, mert nem értik meg az emberek és nem bírom nézni az elítélő tekinteteket. Elfáradtam a magyarázkodásokba. Egyedül maradtam minden kínommal, vérző sebemmel, gyógyult hegemmel.
A lelki sebekre nincs alapozó, sem púder. Az önuralom az egyetlen eszköz, aminek segítségével láthatatlanná tudja tenni az ember. Fogom a kezét, simítom a szívét és várom, hogy mikor esek le újra körhintáról. Aztán, ha leesek, előveszek egy tégelynyi önuralmat, elfedem vele a sebeket és úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: