Pörögnek a hetek és te már épülsz. Lassanként összeszeded darabokra tört lelked szilánkjaid. Kellő segítséggel pedig építed újra önmagadat. Könyörögtek nekem, hogy segítsek, de nem vagyok hajlandó segíteni. Én magam is építkezem. Én is próbálom magam összerakni. Én is egy mély zuhanásból próbálok felépülni. Mire mennél az én segítségemmel?
– Magdolna kedves, értse meg szüksége van magára. – győzködött az orvos. Kedves volt, lágy hangú, de szigorúan pattantak a szavai. – Csak menjen be hozzá… Mióta felébredt maga úgy ment el, mint aki elvégezte a feladatát.
– Nem így volt? Vigyáztam rá, míg mélyen aludt a sok gyógyszertől.. Aztán… Nem volt kedvem magyarázkodni másoknak, hogy ki is vagyok. Keveset tud rólunk. Így is van rendjén. A kapcsolatunk egy óriási titok burkába lett zárva. Eleinte csak ő, majd ketten zártuk be. Azt hiszem így lett teljesen csak a miénk.
Kép forrása: pexels.com
A kapcsolatunk. Megfogalmazni nem tudom, hogy milyen is a Balázzsal való kapcsolatom. Az érzéseket sem tudom szavakba önteni. Zárt kapcsolat a miénk. Igen, azt hiszem így tudom a legjobban leírni. A kívülállók a szavainkat sem értik mikor egymással beszélgetünk. Mi látjuk egymást tisztán, teljesen meztelenül. Egymás fejében rójuk a köröket, miközben minden egyes fontos kis állomást finoman megérintünk. A múltunk, az együtt megélt dolgok tartják erősen a kettőnk közti köteléket.
– Csak most az egyszer lépjen be hozzá. Kérem…segítse előre – szigorú tekintettel néztem az orvosra ezután a mondat után. Aztán visszafogtam magam. Nem büntethettem őt a kettőnk dolga miatt. Nem tudhatom, hogy Balázs mennyit és pontosan mit mesélt. Megtettem. Újra a fertőtlenítő és hipó szag keveréke fogadott, meg Balázs parfümje.
– Nocsak… Mondták, hogy itt voltál, de nem gondoltam, hogy újra bejössz. – nagyon megviselt volt az arca. Fehér volt a bőre, karikás a szeme. Nem is tudom, hogy az évek során láttam e ilyen állapotban.
– Jó kislány vagyok és szót fogadtam az orvosodnak. Hogy vagy? Mikor engednek haza?
Újra a fehér műbőr szék vendége lettem. A takaró huzata még mindig keményre volt vasalva. Néztem a tekintetét. Tudtam, hogy felhozza majd az estét. Jól ismertem már.
– Köszönöm! Tényleg köszönöm! El kell mesélnem neked, hogy értsd, hogy a kirakós hiányzó darabkái a helyükre kerüljenek. Az utolsó pillanatban pattantál az agyamba. Feloldottam a számod…. Pedig már elég homályosan láttam. Vettem egy nagy levegőt és megírtam az üzenetet…Nem tudom mennyi idő telt el csak a sikolyodra emlékszem… Arra vad, mindenre elszánt, érzelmekkel teli sikolyra. Magdi, abban minden benne volt. Minden, ami te, én és mi vagyunk.
Tudtam, hogy te nem adnál fel engem, sem pedig kettőnket. Tudtam, hogy képes leszel az utolsó erőddel is értem küzdeni. Ezt már annyiszor bizonyítottad nekem. Fogalmam sincs, hogy csak értem vagy erre képes, vagy másért is, de néha úgy érzem nagyon kiváltságos és szerencsés vagyok.
Kép forrása: pexels.com
– Soha nem adtam fel a kettőnk dolgát, még ha néha ezt is mondtam, vagy éreztettem veled. Az ígéreteket mindig betartjuk Balázs. Történjen bármi, de mi megígértünk valamit. Én nem akarok hazudni, nem akarom, hogy azt hidd, hogy azokat a szavakat, mondatokat csak a pillanatok szülték. Egyikünk sem akart találkozni a másikkal mégis, valami elvitt minket akkor este a találkozóra. Nincsenek véletlenek. Én soha nem gondoltam volna, hogy ekkora utat teszünk meg együtt, még ha közben külön utakon is jártunk.
Kellett az idő, míg elhittem valóban én mentettem meg akkor este. Utolsó reménye voltam. Az utolsó, akiben még bízott, akiben hitt, hogy kitart mellette. Én pedig megtettem. Erősen fogtak, visszahúztak, de én minden erőmmel küzdöttem érte. Nem tudom miért, nem tudom mi váltotta ki belőlem. Talán mert a kocsiban minden lepergett előttem, mint egy film. Valahogy ott újra összekapcsolódtunk. Miközben ő haldoklott én is haldokoltam. Én is pörgettem a képkockákat, ahogyan az élet pörgette a sajátjait előtte.
Balázs felforgatta az életem és én is az övét. A világunk és mi magunk is sokat változtunk. Ezek nem eltörölhető dolgok. Nem is akarom már eltörölni, még a legfájdalmasabb pillanatokba is kapaszkodom.
” Nem lennék képes elengedni őt végleg. Bárki is legyen mellette az életben, csak remélni tudom, hogy mindazt ő is látni fogja és érezni, amit én. Képes lesz őt teljes egészében látni. Nem könnyű. Dolgozni kell érte. A bizalma sokat ér. A szeretete sokra képes. Hihetetlen erővel tudja mozgatni az élet dolgait, ha szeret, kötődik. A férfiak csak a mázt látják és nem képesek lekaparni, hogy a mindent is lássák. Vágyik arra, hogy a falain túl legyen valaki, aki megérti, szereti, törődik vele. Elzárkózva él a saját erődjében és közben a saját démonai őt is marcangolják…. Tőle megtanulhattam volna, hogyan ne adjam át magam a démonoknak….”
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: