Otthon feküdtem a leredőnyözött a szobában. Szenvedtem, mint egy kutya. Hallottam, hogy nyílik az ajtó. Azt hittem Gábor az. Aztán a léptekből rájöttem, hogy nem. A gardedám jött meg. Valamit pakolt a konyhában. Bejött és leült az ágyam szélére.
– Komolyan azt hiszed, hogy egyedül képes vagy mindenre? – a hangja dühös volt. Legszívesebben melegebb éghajlatra küldtem volna. – Magdi, tudom, hogy hallasz! Ülj fel!
Engedelmeskedtem. Morcos fejjel bámultam rá. Nem voltam valami boldog. Forgott velem a szoba. Fogta a karom és közelebb segített.
– Nem kell nekem segítség…Utálom, ha magatehetetlen vagyok, hogy ha pátyolgatnak. Nem kell, hogy körbe ugráljanak. Csak egy szemmel vettem be többet… Fájt a fejem.
– Kit akarsz átverni? Kettővel vettél be többet. Gábor pánikba esetten hívott fel… Halálra rémítetted. Engem is. Nem vagy normális. Nem ismerek rád. Csak segíteni akart, te meg úgy tomboltál, mint valami fúria. Magdi, hányszor mondjam el neked, hogy nem vagy egyedül?
Egyedül. Ez az a szó, ami már teljesen belém égett. Egyedül. Annyira megszoktam már, hogy nincsenek mellettem emberek, amikor kellene, hogy felnőttként már elutasítok mindenkit. Én nem panaszkodom, nem lelkizem. Meghallgatok másokat, de engem meg sem tudnak hallgatni, mert néma vagyok már egy ideje.
Kép forrása: pexels.com
– Nem? Mond csak édes kis szívem, te hányszor hagytál magamra? Most meg úgy ülsz itt, mintha ezek sose történtek volna meg! Mindig akkor léptél le, amikor a legnagyobb szükségem lett volna valakire. Csodálkozol, hogy falakat építettem, hogy úgy viselkedtem Gáborral, ahogy és, hogy mindenkit elutasítok. Te tanítottad meg nekem…Mit tanítottad, belém döngölted, hogy csak magamra számíthatok. Nekem nem jár az, mint másoknak, hogy számítsak valakire!
Ütöttem. Nem kiabáltam, de sikerült megütnöm azt a hangnemet, hogy megüssem. Elengedte a karom. Nem szólt. Tudtam, hogy fájó pontra tapintottam. Évek óta bűntudata van emiatt. Az ígéretek, amik sose valósultak meg, a tettek, amikről beszéltünk mindig a szavakkal szálltak tova. Ennek ellenére mindig visszataláltunk egymáshoz, de ugyanígy el is váltak az útjaink. Egyszer fent és egyszer lent.
– Igazad van… Sose voltam igazán melletted. Nem tartottam a szavam és nem vigyáztam rád. Nincs jogom most számon kérni téged, hogy miért nem vigyáztál magadra, mert megfosztottam magam ettől a jogtól. Természetes, hogy most támadsz. Szeretném helyre hozni… Néha azt érzem, hogy engem is kizársz. Nem számít én mit tettem vagy mit nem. Szeretnek a barátaid Magdi és ők szeretnének rád vigyázni, ahogy Gábor is. Nem engeded nekik, ha már engem ellöksz, legalább őket ne!
Kép forrása: pexels.com
– Most kioktatni jöttél vagy mi?
– Nem. Hoztam kaját, meg teát. Gábor dolgozik, a többieknek nem szóltál. Nem foglak itt hagyni.
– Oh istenem, hányszor hallottam ezt tőled… Hány este volt már, hogy ez a mondat elhagyta a szádat.
– És amikor elmentem hányan voltak melletted? Mindenki Magdi, mindenki.
Kirángatott az ágyból. A zuhany alá küldött. Sokat elmélkedtem azon, hogy miért hozta ezt a bonyolult férfit az életembe a sors. Aztán mindig kilyukadtam oda, hogy talán azért, hogy felrázzon, hogy rámutasson arra, amire mások nem mernek. Egy élő görbe tükör, ami elé kötelező odaállnom és bele néznem, ha tetszik, ha nem. Most például azt mutatta meg nekem, hogy nem vagyok egyedül, ha nyitva hagyom az ajtót, de ha bezárom, akkor tényleg nem lesz velem senki. Rajta múlik. Tőlem függ, mert nem vagyok egyedül, csak nyitva kell hagynom az ajtót, mint ahogy most. Nyitva volt és bejött Balázs.
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: