Egy nőt mindig úgy szeress, hogy soha ne gondolkodjon el azon, más mellett milyen lehet az élet.
Folyamatosan ezen gondolkodom. Sokan vagyunk mi férfiak, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogyan kell egy nőt jól szeretni. A nők fantasztikusak. Erőn felüli lélek erővel jönnek a világra, igazi masszív túl élők. Terheket cipelnek vállukon, súlyos terheket. Mi pedig, sok férfi társammal egyetemben, lassan már el is várjuk, hogy cipekedjenek, s ezért a teherért nem nyújtunk cserébe semmit.
Mit értek ez alatt?
Kép forrása: pexels.com
Teljesen egyértelmű számunkra, hogy a nők viszik a háztartást, rendezik a gyerekeket, kézben tartják közös életünk körforgását. Mi pedig rohanunk, dolgozunk, családot tartunk fent, keressük a napi betevőt. Ha jól gondolom ezt hívják hétköznapi nyelven mókuskeréknek, amely képes teljesen felőrölni egy kapcsolatot.
De most nem erről akarok beszélni. Rólam és Eszterről akarok mesélni, pontosabban arról, hogy mennyire elhanyagoltam a feleségemet az idők során, hogy mennyire nem voltam képes értékelni egy fantasztikus nőt, hogy mennyire elfelejtkeztem arról, hogy a lelkét simogassam.
A kezdet kezdetén igyekeztem őt minél jobban a lábáról levenni. Elhalmoztam bókokkal, apró szerelmes üzenetekkel, becéztem, megleptem. Az elmúlt években pedig ez valahol kikopott, sőt teljesen eltűnt. Már régen nem vettem neki virágot, nem hagytam cetlit az éjjeli szekrényén egy apró, ám de annál figyelmesebb üzenettel.
Nem hívtam fel a munkahelyén, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát, hogyan telik a napja és, hogy mire vágyna este, mi kapcsolná ki igazán.
Beszélgetéseink nagy százaléka gyors chat üzenet váltások, amelyek arról szólnak, hogy ki, mikor fizeti be a csekket, a kocsit mikor kell szervizbe vinni vagy éppen, aki ráér mit hozzon haza a boltból a vacsorához. Nincs romantika csak a szürke hétköznap. A figyelmesség csupán születésnapon, névnapon és karácsonykor fordul elő.
Nem csodálkozom hát, hogy a feleségem már nem ragyog, hogy egyre jobban magába fordult és elzárkózott. Csendes lett és szomorú tekintetű. Látom rajta. Minden nap látom a szemében a szomorúságot, az elhanyagoltságot, a vágyat arra, ami oly régen volt.
Ő a mai napig igyekszik a kedvemben járni. Minden reggel előbb készíti el nekem a kávét, a reggelimet. Kikészíti a táskám az ajtóba rendezetten a cipőm mellé.
Kikészíti a kocsi kulcsom, a lakás kulcsom és telefonjaimat a bejárati ajtónál őrt álló komódra, mert tudja, hogy a reggeli készülődésben ezeket soha nem találnám meg.
Figyel. Mindenre figyel. A vacsorát sokszor úgy készíti, hogy nekem kedvezzen. Volt, hogy a napokban ő járt a kocsimmal és úgy szállt ki, hogy mindent visszaállított. Az ülést, a tükröt, a rádió állomást, amit szeretek.
Ezek csupán mind apróságok, de roppant nagy figyelmességnek a jelei. Szolga lelkű, alá rendeli magát a férjének, mondaná az okos nép, de én inkább ezt az évek alatt szerzett rutinnak és figyelmességnek mondanám, ami rólam nem mondható el. Szeretném hozzá fűzni, hogy én ezeket soha nem kértem tőle, soha nem szóltam, vagy szóltam volna meg, ha ezek elmaradtak volna néhányszor. Sőt! Ezek a tettei figyelmeztetnek minden áldott nap, hogy valamit nekem is tennem kellene érte, hiszen ő a feleségem, őt választottam egy életre. De csak akkor kísér el az úton, ha én magam is apró figyelmességekkel hozom a tudtára, hogy figyelek az igényeire, vagy éppen magára, a személyére.
Még mindig önmagamat tartom sokszor elsőnek és csak utána jön ő. Én nem készítem el a kávéját hétvégén sem. A kocsiját, ha én járok vele mindig úgy hagyom, ahogyan én állítottam be magamnak. Nem ajánlom fel, hogy egyes étkezések után én mosogatok el, nem mondom azt neki, hogy maradjon az ágyban, pihenjen még, majd én neki látok valaminek a ház körül.
Semmivel nem hálálom meg mindazt, amit értünk tesz életünk minden napján.
Egy hálátlan férfi vagyok, aki csak azt nézi, hogy milyen programjai lesznek a héten, milyen munkahelyi feladatok várnak rá vagy éppen mit kell elintéznie. Eszter ezek között nem szerepel. Íme hát, így került a házasságunk válságba. Az elfeledett, elhanyagolt romantika oltárán áldoztam fel.
Kép forrása: pexels.com
Eszter, ha tudnád mennyire szeretlek! Hálás vagyok neked mindenért, amit értem és értünk teszel. Szeretem nézni, ahogy alszol, mert még mindig te vagy számomra a legszebb nő a világon. Téged tudlak csak magam mellett elképzelni. Nekem csak te lehetsz a társam és senki más. Szavakba nem tudom megfogalmazni neked, hogy milyen boldog vagyok, hogy kimondhatom, te vagy a feleségem. Én még látom a szemedben a tettre kész 20 éves lányt, még mindig értékelem a gondolkodásodat, a világ szemléletedet. Még mindig büszkeséggel tölt el, hogy olyan okos vagy, hogy csodálattal néznek rád társaságban.
Remélem egy napon majd megbocsájtod nekem, hogy én is olyan férfi lettem, akik elől annak idején menekültél.
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!