Mióta hangosan is kimondtam a vágyam az egyik kósza délutánon, azóta egyre jobban csak szedem ízekre a fejemben. Mert mivel is jár egy válás? Azon kívül, hogy megszűnik egy addig működő rendszer, két ember szétköltözik, vagyont oszt fel és közben próbálja tartani magát a minden napokban.
33 éves vagyok. A húszas éveim Ádámmal repültek el. Nem mondhatom, hogy mellette, mert azért nem végig voltam boldogtalan. Azok a bizonyos húszas évek, amelyekre mindenki azt mondja, hogy becsüld meg és élvezd ki. Nos, én ebből 2 évet a házasságnak adakoztam. 8 évet szimplán a párkapcsolatomnak és Ádámnak, a közös életünknek.
Kép forrása: pexels.com
Itt a bökkenő. A “közös” szó. Hol voltam én ebben a kapcsolatban? Mit tudok én egyedül felmutatni? Mit építettem fel én magam? Önmagamat építettem egyáltalán?
Való igaz, hogy sokszor és sokan esünk bele abba az alattomos csapdába, hogy óhatatlanul feláldozzuk esetleg beáldozzuk magunkat a kapcsolatunkban. Csak is kizárólag a “mi” számít és az “én” pedig elvész. Jobban meggondolva, ha én most elválok, akkor csak is kizárólag én maradok és a “mi” vész el. Természetesen, ha meghozom a végső döntést, akkor nem léphetek vissza egy ilyen ócska gondolat miatt, mert akkor pedig bele esek abba a gödörbe, hogy féltem egyedül maradni, így hát a boldogtalan házasságom fogságában sínylődök életfogytiglan.
Szóval mit is akarok én? Elválni? Nem, abban még nem vagyok biztos. Csupán azt tudom, hogy a lelkem sikoltozik, én pedig vergődöm némán. Osztok és szorzok. Mindent felidézek. Pro és kontra érveket sorakoztatok fel. Még a válásomnak sem vagyok képes érzelmileg átadni magam, ahogyan a házasságomnak és az Ádámmal való kapcsolatomnak sem. Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy csömörből vödörbe. Fel akarok innen állni és tovább akarok sétálni. Egyelőre azt még nem merem kimondani nyíltan, hogy vagy ketten vagy egyedül, mert az utóbbitól még halálra rémülök. Tehát ízlelgetem az “elváltam”, “szingli” és egyéb más kifejezéseket.
Pocsékul hangzanak ezek a gondolatok eddig igaz? Nos, ez nem más mint egy elbizonytalanodott ember gondolatai és érzései és szerintem sokan önmagukra ismernek eme sorok között.
Nem vagyunk tökéletesek. Mind átéltünk már ehhez hasonló gondolatokat. Számtalan 20 vagy akár 30 éve házasságban élő ember szájából elhangzik, hogy bizony sokszor ők is ültek ebben a gödörben és fontolgatták, hogy mi lenne a legjobb. Van, amikor egy kapcsolatot egyszerűen csak újra lendületbe kell hozni, de van, ami végleg elhalt és ideje eltemetni. A kapcsolatok képesek elfáradni, de ez még nem jelenti azt, hogy minden hidat magam mögött hagyva tovább sétálok. Séta közben sok megoldás születhet az agyban, hogy a rombolás helyett lehettek volna más lehetőségek is, de már késő, a tűz martalékává váltak.
Kép forrása: pexels.com
Pontosan ezt akarom én is elkerülni. Nem akarok később rájönni arra, hogy ostoba hibát követtem el és jobb lett volna nem egyből menekülőre fogni, hanem felállni és harcolni kettőnkért. Attól, hogy házasságban élek még építhetem önmagam, lehetnek saját terveim, amiket megvalósítok és emellett elférnek a közös célok is.
Egy válás után nem mindenki képes a világot megváltani. Sokan örülnek, ha épségben és minimális sérüléssel, veszteséggel ússzák meg. Én nem a vagyont féltem. Nem érdekel. A lelkemet, a szívemet mindent, ami a miénk volt és lehetett volna. Ezt félek elveszíteni.
Kusza gondolatok és közben Ádám haza ért. Ugyanazt az űzöttséget kezdem el látni az ő szemeiben is, mint az enyémben, amikor reggelente tükörbe nézek. Érzi ő is? A saját gödrében ücsörögne elgondolkodva és magában tépelődik? Még mindig imádom, amikor magához ölel, még mindig szeretem a közös beszélgetéseinket.
Válni vagy nem válni? Ez itt a kérdés!
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: