Nézem őket és mosolygok. Csendes megfigyelőjük vagyok immáron 17 éve. Imádják egymást, de csak egy ideje tudom, hogy ennek a boldogságnak ára volt és hosszú út vezetett idáig. Anyámnak jól áll a kor. Évről évre csak szebb lesz, pedig fiatalon is bámulatosan gyönyörű volt. Apu mindig azt mondja, hogy úgy anya sehova nem tudott bemenni, hogy ne terelődjenek rá a tekintetek. Szélesen mosolygott mindig és folyton, mintha valami huncut csillogás lenne a szemében.
Van egy tároló szobánk, ami nagyon kicsi. Anyu megkért rá, hogy takarítsam ki, amíg ők elutaznak. A dobozok maradnak! Ezt nyomatékosan kijelentette. Jó pár éve furdal a kíváncsiság, hogy mi lapulhat azokban a poros, barna dobozokban. Most már tudom. Takarítás után megtaláltam a naplóikat. Mindent, ami róluk szól.
Kép forrása: pexels.com
Anyám csodálatosan ír és írt is egykor. Beleborzongtam abba, amilyen részletesen leírta azokat az éveket, amiket apával és nélküle szenvedett el. Nem. Semmi olyat nem találtam, ami a korommal összeegyeztethetetlen lenne. Érzelmeket találtam a sorok között. Sok könnyet, fájó perceket, múlni nem akaró sebeket. Szivárványt találtam, boldog órákat, hangos nevetéseket, szelíd mosolyokat. Ők ketten az első perctől kezdve szerették egymást. Egy piros kanapé és ennyi. Egy buli, ami mintha csak azért jött volna létre, hogy két ember a nagyvilágban találkozzon.
Anyám vad természete apám szelídségével találkozott. Semmiben nem egyeznek egy kívülálló szemével. Én azt gondoltam, hogy ezt a kor teszi, de minél több sort elolvasok abból, amit ketten leírtak rájövök, hogy ez mindig is így volt. Semmiben sem egyeznek, de mégis ugyanúgy látják a világot.
Apa is írt. Rengeteg füzetet teleírt. Az én csendes, halk szavú apám. Néhány bejegyzést könnyezve olvastam el. Míg anya azt gondolta fiatal fejjel, hogy nem gondol rá, átkozta és a pokolba kívánta, addig az én apám a hajnali órákban szántotta a sorokat a füzetekbe. Ő is fájón élt meg mindent. Neki is hiányzott anya. Ő is vívódott magában.
Bori, hosszú az út az igazi társig. Én nem békának való csókolgatás sorozatnak nevezném. Inkább csak sok kézzel forr össze a kezed, míg végül rájössz, hogy egy van a világon, amit biztosan fogsz! Tudni fogod, hogy melyik az! Legbelül érezni fogod, hogy ez lesz a kéz, amely ápol, ami felsegít, ami megsimogat. A kézhez tartozik egy szív is, amely érted dobog és kettőtökért. Igen, idáig hosszú út vezet, de ha végig járod, akkor megtalálod!
Kép forrása: pexels.com
Ezt apa mondta nekem, amikor szakítottam az első fiúmmal. Nem rég történt. Tipikus nagy lánggal égő diák szerelem volt. Úgy éreztem belehalok az egészbe. Vádoltam apát, hogy fogalma sincs, mit érzek. Most pedig bűntudatom van, mert nagyon is tudta, hogy mit érzek. Számára anya keze volt a biztos, a megnyugvást hozó, amely által érezte, hogy szeretik. Anya ott volt mindig, amikor zuhant, amikor hagyhatta volna a porba hullani. Igen, apa sokszor nem érdemelte meg anya szeretetét, de ő akkor is ott volt mellette. Teljes emberként támogatta, szerette, bíztatta és óvta.
Ők ketten nagyon rögös utat jártak be, ami pokolian hosszú volt.
” Örök hűséget fogadtam neked Szilágyi Magdolna. Hozzád vezetett minden út! Annyit írtam már, de most keresnem kell a szavakat. Alszol még. A menyasszonyi ruha a sarokba dobva. Fáradt voltál. Hamar elaludtál. Én pedig el sem hiszem, hogy tegnap óta a feleségem vagy. Szeretlek! Köszönök neked mindent! Ígérem, hogy mostantól kezdve sokkal jobb társad leszek, mint amilyen eddig voltam neked! “
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: