Nem tudod, hogy írok. Szemedben csak a billentyűzet csattog. Én pedig megírom azt, ami a kettőnk története. Akarom, hogy mások tudják, hogy az igazi harcok után ragyogóan süt a nap. Sütött. Ezer fokon égett minden azon a napon. A napon, amikor örök hűséget fogadtam neked, s te nekem.
Én soha nem álmodtam erről a napról. Soha nem élt bennem, mint vágy kép. Soha nem képzeltem el kettőnket feketén és fehéren. Mi mindig ezer színben pompáztunk. Sokszor bíbor vörösben és máskor koromfeketében. Soha nem láttam a szemeim előtt, ahogy a gyűrű pecsételi meg a sorsunk. Számtalanszor éreztem azt, hogy a kettőnk hajója mérföldekre sodródott el és nincs az a térkép, ami a visszautat megmutatná.
Kép forrása: pexels.com
Aztán ott voltunk. Feketén és fehéren. Tisztán. Szívünk hevesen dobogott, a mosoly a régi volt, a helyzet pedig teljesen új. Azt akarom, hogy tudd, én mindig minden bűnödet megbocsájtottam, még ha néha úgy érezted is, hogy gyűlöllek és a pokolba kívánlak. Nem kívántalak. Együtt jártuk meg a poklot. Mindkettőnket szénné égetett, de mint hamvaiból feltámadott főnix éledtünk újjá, de csak mi ketten együtt. Külön nem voltunk igazán képesek rá. Együttes erővel voltunk képesek föltámadni és tovább menni. Kellett az erő, ami kettőnkből áradt. Hegyeket tudnánk együtt megmozgatni.
Soha nem adtam másnak a szívem és a lelkem oda. Nem tudtam, mert egy kósza éjszakán neked adtam. Mindenem a tiéd lett. Hordoztad magaddal. Ott lapult a zsebedben hiába fogtad másnak a kezét. Az én kezem is pihent más kezében, de soha nem jött az az érzés, amit vártam. Hogyan is tudott volna? Senki nem tudta nekem megadni azt, amit csak te tudsz.
Senki nem tudta, hogy mikor engem igazán szeretni, hogyan kell engem ápolni, hogyan hozhatná el a megnyugvást, hogyan lobbanthatná be a tüzet. Mindet meguntam. Nem volt játszma. Minden éjszakán a plafont bámultam, s azon méláztam, hogy vajon te most hol lehetsz, kivel vagy, mit csinálsz. Elképzeltem, ahogyan reggelizel, sétálsz az őszi délutánban, kávézol a nyári napsütésben, forralt bort kortyolsz a téli vásárban. Rád gondoltam. Húzott a szívem hozzád, ami a zsebedben lapult.
Kép forrása: pexels.com
Te minden reggel rám gondoltál. Minden reggel én voltam az első gondolatod. Minden reggel azért imádkoztál, hogy bocsássak meg, hogy térjek vissza és kezdjük újra. Adjak egy esélyt, hogy valóban bizonyítani tudj. S mikor az nap nem kaptad meg, akkor azzal nyugtattad ordító lelkedet, hogy majd holnap, majd holnap megbocsájtok, visszatérek és újra kezdjük. Ez pedig így ment sokszor éveken át.
Több, mint 10 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy végérvényesen rájöjjünk a sorsunk teljesen egybeforrt. Kettőből nagyon régen egy lett. A szövetség megköttetett. Nem tudtuk elengedni egymást. Lélekben mindig egymás kezét fogtuk, mindegy merre jártunk.
A kis szeleburdi, csacsogó csitri lett a társad, szeretőd, barátod, a feleséged. A feleséged lettem, s te az én férjem. Szövetségünk immár hivatalos. Egyetlen végtelen kör a bizonyítéka, melyet mindennap magunkon hordunk. Egy karika, mely emlékeztet minket arra, hogy a hosszú útnak vége lett. Más út vette kezdetét.
Fehér fátyolba burkoltuk egy forró nyári napon az örök életet. S, ha majd elmeséljük egyben az egészet, akkor így fogjuk kezdeni: Egy ócska buliban kezdődött minden, egy piros, szakadt kanapén…
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: