A háború végén

Gyermeteg sérelmeket hordoztunk magunkban évekig, egy egész évtizeden át. Cipeltük a vaskos súlyt és nem voltunk hajlandóak elengedni. Azt gondoltuk, hogy ez ad erőt, ez erősíti a védelmi erődöt. Az egónk és a sérelmeink uralták az érzelmeinket. Nem az árnyék állt közénk, hanem a saját haragunk, amit jobb lett volna már régen elengedni.

Kép forrása: pexels.com

Haragudtam. Dühödt nő lettem, aki minden férfit büntetett egyetlen férfi bűnéért. Mindenkiben az ellenséget láttam, a csalódást, a fájdalmat, a kést képzeltem a kezükbe. Minden mozdulatukra ugrottam, meghúztam a határvonalakat és teljesen elbarikádoztam magam előlük. Az övék voltam, de mégsem teljesen. Ez vetett véget minden kapcsolatomnak. A boldogságot kerestem, miközben a boldogtalanságomat etettem, ami egyszerűen magával ragadott.
Felnőttem. Felnőttünk. Én nő lettem, ő pedig férfi. Valami pedig megtört és a sérelmeket apránként hagytuk magunk mögött.
Végre láttuk egymást teljes egészünkben. Minden vérző sebet minden gyógyult heget. Olyan volt, mintha egy hosszú háború után találkoztunk volna. Mertünk kérdezni, mertünk vallomásokat tenni és meg tudtunk végre bocsátani. Szabadok voltunk. Szabadok vagyunk.

Nézem őt. Itt van és velem van. Engem választott. Nem érzem magam igazán győztesnek, mert soha nem éreztem a versenyszellemet a többi nővel szemben, már akikről tudtam. Végül mégis én hozzám jött vissza és én hozzám jön haza. Velem közös az otthona, mellettem alszik minden este. Bárki, aki a mostani képeinkre néz, amik a nappalit ékesítik, soha nem mondanák meg, hogy egykor mi komoly csatákat vívtunk egymással. Nem gondolná, hogy micsoda fájdalmat okoztunk egymásnak, hogy hány álmatlan éjszakánk volt, hogy hányszor fogott el bennünket a kétely, hogy hányszor vettünk végső búcsút egymástól.
Búcsút vettünk némán, mert soha nem mondtuk igazán. Egyszerűen csak felszívódtunk egymás életéből. Évek teltek el úgy, hogy semmit nem tudtunk a másikról, pedig mindkettőnket érdekelt, hogy vajon hol lehet a másik és hogy, hogy van. A képek azt mutatják, hogy két ember most igazán boldog. Két ember, akik összetartoznak. A mosolyuk mögött pedig ezer könny van.

Kép forrása: pexels.com

Soha senki nem fogja tudni megmondani rólunk, hogy mit is éltünk át mi ketten, hogy valójában mennyire erős a kapocs, ami összeköt minket. A kapocs, amely akkor is erősen tartott, amikor sok száz kilométerre voltunk egymástól. Még mindig tudjuk, hogy mi jár a másik fejében, hogy mit érez, amikor hirtelen rezdül a teste. Tudom mikor fél, értem a hallgatását, értem a tekintetét. Irigyelnek minket, én pedig nem irigylem magunkat. Minden egyes csatánk ide vezetett. Ide. Az otthonunkba, ahol mi ketten élünk, együtt. Mi kemény árat fizettünk egymásért. El kellett jutnunk oda, hogy belássuk értelmetlen a háború. Nem volt meggyőződésünk, hogy mi egyszer együtt éljük majd az életet, de minden távozás után tudtuk, hogy lesz még közös út. Akkor is éreztük ezt valahol legbelül, amikor már nagyon sok idő telt el külön, amikor magunkban már elmondtuk a búcsú beszédet. 
Ő jött vissza. Ő kopogtatott az ajtón, mert benne volt mindig több az erő. Azt sem szabad elfelejtem, hogy bár mindig ő jött újra vissza nekem is be kellett fogadnom. Ketten kellettünk hozzá. Ez nem csoda. Nem is egy mesébe illő történet. Csupán a vége lett szép, mert a közepe csak tragédia.

Köszönöm az életnek, hogy ezt a részt nekem írta meg, hogy ez a forgatókönyv nekem és neki jutott!

Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás? 

Gyere a facebook oldalra!