Magadra ismersz a sorok között? Ott az ismerős pillanat? Látod a múlt óráit, perceit, pillanatait? Én is. Nem csak a sorok mögött, hanem a fejemben is.
Őszinte akarok lenni az év utolsó napjaiban. Tudnod kell, hogy hálás vagyok neked. Már nem haragszom, hiszen egyetlen harag sem tarthat örökké. Sok időbe telt, mire félre tudtam tenni a sértettségemet, a dühömet, a csalódottságomat. Különleges emberek ritkán térnek be az életünkbe. El tudom fogadni azt is, hogy a különleges emberek csupán fejezetek. Ideig, óráig kapjuk kölcsönbe őket.
A mi találkozásunkban először semmi sem volt olyan eszményi, olyan varázslatos pillanat. Átlagosnak mondanám. Az idő előre haladásával kezdett értékessé, egyedivé válni. El kezdődött a történetünk. Az élet írta, s mi voltunk a főszereplői. Minden kijutott kettőnknek. Fájdalom, sírás, nevetés, mosoly, félelem, felemelkedés és bukás. Volt, hogy egyszerre szerettelek és gyűlöltelek, volt mikor végtelenül szerettelek, s volt, amikor pokolian utáltalak. Érzelmi hullámvasút. Fogtad és elengedted a kezem. Mellettem álltál és egyedül hagytál. Én pedig mindezt sorokba zárom.
Olvasni fogod vagy már olvastad, vagy most is olvasod. Szeretném tudni, hogy mit érzel, amikor önmagadra ismersz vagy felismered, hogy a történetekben én ülök melletted, én fogom a kezed, én nevetek a szemedbe.
Nem keresel meg, mert nem mersz. Attól tartasz, hogy vádolnálak, hogy a fejedre olvasnám az együtt töltött időt. Nem kiabálnék,nem bántanálak. Attól, hogy én beléd marok a sebeim még nem fognak begyógyulni, a hegek nem tűnnek el. Nem leszek több és nem leszek jobban, ha fájdalmat okozok neked. Nem mindig érvényes a szemet szemért elv.
Most nem szeretnék hosszan írni neked. Szeretném elmondani, hogy nem haragszom. A szeretetem nem múlt el. Nem gyűlöllek. Nem átkozlak. Csupán már nem fogom a kezed, ahogyan te sem az enyémet. Már a kérdések sem zaklatnak fel, amik bennem maradtak. Már nem akarom elfelejteni az egészet. Azon vagyok, hogy valami szép maradjon utánunk. S, mi lenne, ha újra megjelennél? Beszélgetnénk. Látnád minden törésemet, amit nekem okoztál. Látnád a régi fényt, amiben melletted tündököltem. Látnád az erőt, ami belém költözött távozásod után. Nem adom fel. Soha nem adom fel. Elgyengülök, de felkelek. Én sem lehetek mindig olyan erős. Meg kell pihennem. Le kell süllyedjek egy kicsit, hogy képes legyek újra felemelkedni.
Miért töröm magam azon, hogy szebb legyen az emlék? Azt gondolom, hogy ezt mind te és mind én megérdemlem. Megérdemeljük, hogy ha már ez a történet a miénk lett, akkor kapnia kell egy méltó szálat, ami megszépíti, ami nem teszi olyan tragikussá. Nem akarom, hogy az emberek csak a rossz emlékeket lássák, szeretném, ha tudnák, hogy micsoda szépséget voltunk képesek egymásnak adni. Mindketten változtunk egymás által. Hatással voltunk egymásra, mert egy-egy kósza délutánon megfordul a fejünkben a kérdés: Vajon jól van?
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: