Azt hittem nem fog fájni, hogy mosolyogni fogok rajta. Aztán szembe jött velem. Ott volt. Valóságban az, amit eddig csak az agyammal tudtam, azt most a két szememmel láttam. Ott voltál te és ő. A nő, akit mindig is szerettél. A nő, akiről azt hittem, hogy már csak múlt. Elvégre úgy nyilatkoztál róla, hogy már csak múlt. Nem lesz se a jelened, se a jövőd. Most mégis őt öleled. Mosolyogva, mintha köztünk semmi sem lett volna.
Kép forrása: pexels.com
Nyugodtan alszol. Boldog vagy. Mindenkinek megmutatod, hogy az vagy. Melletted van a szerelmed, a boldogságod, a mindened. Előtte én voltam az. Előtte engem szerettél nagyon, velem akartál mindenképpen lenni, én hiányoztam neked, ha egyedül voltál. Minden reggel nekem írtál, nekem meséltél először, engem fogadtál a bizalmadba. Én voltam akkor a minden, most pedig a senki. Sokat beszélgettünk, sétáltunk, bolondoztunk. Emlékszem, ahogyan mondtad, hogy milyen gyönyörű vagyok, hogy mennyire büszke vagy arra, hogy én vagyok melletted. Szorosan fogtad a kezem, húztál és öleltél magadhoz, hogy ajándék vagyok az élettől. Igen, egy ajándék voltam, ami vesztett a csillogásából és a lomok közé került.
Egy idő után már tudtam, de még a szavaid bűvöletében éltem. Pedig az agyammal tudtam, hogy nekem is csak azt mondod, amit egy szerelmes férfinak kötelező. Bókolni kell, kedveskedni, szeretni, hiányolni, szenvedéllyel csókolni. Hazug módon tetted, mert most ő van melletted. Őt öleled, neki bókolsz, ő rá vagy büszke, őt csókolod szenvedéllyel. Nem kezdeném újra, félre ne értsd, de már megkérdőjelezem minden szavad. Megkérdőjelezem a tetteid. Megkérdőjelezlek téged és kettőnket. Az agyammal tudtam, hogy van egy személy, akinek a helyére nem léphetek, mert nem adod. Az ő helye és nem lehet senki másé. Különleges. Utánozhatatlan. Végül is való igaz, hogy vannak személyek, akiket nem lehet pótolni. Számodra Magdi a pótolhatatlan. Magdi pedig téged nem tudott pótolni. Így találtatok vissza egymáshoz. Nézem a képet és már látom is a különbségeket. Velem nem voltál ilyen nyílt, ilyen felszabadult. Engem nem így öleltél, mellettem nem így mosolyogtál. Vele vagy őszinte és velem voltál hazug. Nem értem.
Kép forrása: pexels.com
Vajon, amikor először vettél észre, akkor mit éreztél? Mi futott át az agyadon? Mit gondoltál valójában, amikor néztél és dicsértél? Mennyire szerettél? Nőként szerettél? Láttad vajon bennem is a nőt? Velem valóban izzott a tűz? Lángolt vagy csak parázslott? Amikor éjjelente néztél, ahogyan alszom, akkor mit gondoltál? Akkor is úgy gondoltad, hogy én vagyok a minden, hogy szerelem vagyok? Tényleg hiányoltál?
Eddig kellemesen gondoltam vissza az együtt töltött időre, de most úgy érzem, hogy meghasadt valami. Ennyi idő után érzem a csalódást, a kést a szívemben, a görcsöt a gyomromban. Rád szeretnék írni és meg akarlak kérdezni. Nem akarok viszályt, hiszen ha úgy érzeted volna, akkor elmondod az igazat. Becsülettel elém állsz és megmondod. Megmondod, hogy igazából nem is szerettél és többször gondoltál rá, mint rám.
Ilyen az élet. Az ajándék elkopott, a szerelem kialudt, a szeretet soha nem is létezett és lehet, hogy nem voltam igazán gyönyörű. A büszkeség is csak valami furcsa, illékony dolog volt, amit lehet összetévesztettél valami más fajta érzelemmel. Nem haragszom. Nézlek titeket, s arra gondolok, hogy egykor én voltam a karjaidban, velem mosolyogtál, mellettem aludtál. Most a helyemen ő fekszik, őt karolod, vele mosolyogsz. Én pedig már sehol sem vagyok. Rossz emlék vagyok csupán, amit gyorsan el kell felejteni. Balázs, ha tudnád, hogy egyetlen egy kép után, miattad most meghasadt egy szív, ami egykoron nagyon szeretett és mérhetetlenül hitt benned.
Flóra
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: