Fuldoklom. Nem kapok levegőt. A szobában sötét van. Úgy érzem, minden izmom szoros bilincsben sínylődik, a szemem ég, a torkomban a gombóc szétfeszít. A démonaimmal küzdök. Türelmes velem. Hallom, hogy valahol a távolban lomotol a konyhában. Sebezhetőnek érzem magam, egy védtelen kis állatnak, amit bármikor elnyelhetnek a saját démonai. Küzdök. Minden nap küzdök. Soha nem beszéltem róla, de most megírom ezt is az utókornak.
Sokáig nem ismertem fel őket, hogy miként léteznek, de tudtam, hogy vannak. Bennem élnek. Először a lelkemet, majd az elmémet is rabul ejtették. Fiatal voltam és semmit nem tudtam róluk. Balázs persze kiszúrta, de kétlem, hogy ő beazonosította őket.
Most már tudja és én is tudom, de szándékosan nevezem ritkán nevükön őket. Megtanultam az évek során, hogyan győzedelmeskedjek, hogyan ne adjam fel és mi az a fegyver, ami hatásos és, ami életben tart. Habár, ha nem is életben, de legalább a felszínen.
Nem beszélek róla. Nem kezelem tabuként, de hallgatok. Látom magam előtt az emberek tekintetét, ahogyan bugyután és értetlenkedve néznének rám. Nehéz írnom róla, de megígértem Balázsnak, hogy ezt is megírom.
A démonaim sok mindenre megtanítottak. Értékelem az összes apró pillanatot, mosolyt, napsugarat. Minden pozitív érzelmet mélyen magamba szívok. Hosszan ölelek, teli szájjal nevetek, elengedem magam és az vagyok, aki lenni akarok. Küzdök. Tudom, hogy jó páran tudják milyen is a mindennapos küzdelem. Felkelni és menni. Fel kell kelni. Fel kell öltözni. El kell készülni. Közben magunkban a pozitív mantrát mondogatni. Reggel keresni a jót, a szépet. Uralkodni, amikor el fog a pánik. Mosolyogni, mikor fáj, mikor lüktet, mikor meghalnál.
Én most mégis hagytam, hogy elragadjanak. A besötétített szobában próbálok menekülni, a felszínre törni és életben maradni. Minden szép emlékemet felidézni, s azokba kapaszkodni. Egy gombnyomásra sajnos nem sikerül boldognak lenni. Ez nem ilyen egyszerű. Amikor mindent sötétben látsz, akkor a legnehezebb az apró fénysugár megkeresése, de ha már megvan, akkor megragadom. Élek vele, a lehetőségével.
Egyedül akarok ilyenkor lenni, mert ez az én háborúm. Önmagammal, a lelkemmel. Nem akarok segítséget kérni, nem akarom, hogy ilyenkor bárki is fogja a kezem, hogy valaki hozzám érjen és hozzám beszéljen. Minden idegszálammal arra összpontosítok, hogy felkeljek most is és fényt kapcsoljak a szobában. Ólom nehezek a karjaim. Alig bírom felemelni őket. A hátamra fordulok. A plafonon látom a holdat besütni. Megragadom a fényt. Mélylevegő. Lenyelem a gombócot és behunyom a szemem. Érzem, hogy mélyről jön az erő és felülök. Villanyt kapcsolok. Sikerült. Győztem. Megint. Kibotorkálok a fürdőbe és megmosom az arcom. Halálsápadt vagyok, a tekintetem, mint egy űzött vadé, aki az utolsó pillanatban menekült meg a vadász félelmetes villámló botjától.
– Készítettem teát! Nem tettem bele sok citromot csak éppen annyit, amennyire szereted – s rám sem nézve teszi elém a mosolygós bögrét. Néma üzenet, hogy örül, hogy győztem. Nem kérdez. Nem nézz rám. Tudja mit és hogyan kell tenni ilyenkor.
– Köszönöm! Jó az illata! Szeretem a tea illatát! – majd ránéztem és kimondtam azt, amit már nagyon régen nem – Téged is szeretlek!
Megdöbbenve fordult meg és széles mosoly húzódott végig az arcán. Leült és ő is hozott magával egy bögrét. Hosszú percekig teáztunk csendben, a konyhában. Ünnepeltük a győzelmet némán. Boldog voltam és szárnyalt a lelkem. Boldog este volt egy keserű kezdettel. Démonokkal kezdtem, de Balázs volt a vége.
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: