Gyertyaláng

Csak ült ott az étkezőasztalnál. Üres volt a tekintete, mint akiből kiszállt az élet. A kezében lévő villa csak tologatta a tányérban lévő ételt. Meredt maga elé és nem szólt. Anyai szívem megkondult. A fiamat néztem, aki most a szokásosnál is csendesebb volt. Már a megérkezésekor éreztem, hogy valami nincs rendben, éreztem, hogy legbelül valami fájdalmasan vonyít benne. 

– Köszönöm az ebédet édesanya, de ennyi elég volt! – s ekkor eltolta a tányért, amiről egy falat sem hiányzott igazából. Elvettem előle és elé tettem a gőzölgő kávét. Kavarni kezdte és már nem tudtam szó nélkül hagyni a helyzetet. 

– Kisfiam, minden rendben veled? 

– Gyászolok anya! 

Ez az egy mondat a szívembe markolt. Nem is mondta, hogy bárki, akit egykor szeretett meghalt. Úgy gondoltam, hogy erről azért csak szólna. Vártam. Vártam, hogy a mondatot folytassa. 

– Ki halt meg? 

– Édesanya, nem kell meghalnia a szeretett személynek, hogy gyászolni kezdjük. Él még ő csak nagyon messze sodorta tőlem az élet. Nincs többé visszaút egymáshoz. Most pedig gyászolom az éveket, őt, kettőnket, mindazt, ami volt és, ami lehetett volna. 

Kép forrása: pexels.com

Kicsordult egy könnycsepp az arcomra. A fiam olyan fájdalmasan mondta ki a szavakat, hogy átéreztem a fájdalmát, a gyászát, az elvesztés érzését. Egykor kötődött hozzá, s talán valahol mélyen legbelül nagyon is szerette őt. Tudtam róla, tudtam, hogy ki ő. Balázs a némaságával beszélt róla. Megtaláltam a fényképet, amikor pár hétre haza költözött. Azon a képen ott volt minden. Egyetlen elkapott apró pillanat, amely elmesélte a kettejük történetét. Most pedig ez a történet véget ért. 

– Nem csak azokat gyászolhatjuk, akik végleg távoznak e földről. Gyászolhatjuk azokat is, akiket csak rövid időre szánt mellénk az élet. Azt gondolnánk a találkozás pillanatában, hogy ez egy életen át tartó, tartalmas történet lesz nem pedig csupán egy fejezet. Milyen jó is lenne, ha nem kellene folyton búcsúzkodnunk. Nagyon nehéz elköszönni úgy, hogy közben a világhálónak köszönhetően látjuk az életét, ami nélkülünk ment tovább. 

– Úgy érzed, hogy soha többé nem kerülhetsz már vele kapcsolatba? Úgy gondolod, hogy ez végleg véget ért? 

– Igen. Eleget szenvedett. Eleget háborúztunk. Szeretjük egymást, de úgy gondolom, hogy külön utakon sokkal boldogabbak lehetünk. Tudom, ez most úgy hangzik, mint egy elrontott szappanopera drámai jelenete, de ez az igazság. El kell engednünk egymást és akkor tényleg olyan életet élhetünk, amilyet szeretnénk. 

– Ezt ő is így gondolja? 

– Nem.. Nem tudom.. Nem hiszem. Bár ő is tudja, hogy ez lesz a helyes. Most pedig mindketten megpróbáljuk végleg elengedni egymást. 

Kép forrása: pexels.com

Ekkor Balázs felvonult a szobájába és utána egész nap nem láttam. Nem akartam őt zavarni, s próbáltam megérteni az érzelmeit, a döntésüket. Késő éjjel nem tudtam aludni. Úgy döntöttem, hogy lemegyek a nappaliba olvasni, de a lépcsőfordulóban megtorpantam. Apró fényességet láttam, s amikor jobban megnéztem láttam a fiamat. A kanapén ült, előtte a bizonyos kép és a kandallón a mécsesek égtek. A képet nézte. Gyászolt. Elindult azon az úton, ahol bejárja újra a múltat, a jelent és el kezd a jövőbe tekinteni. A jövőbe néz, ahol Magdi már nem lesz. Próbálta elképzelni az életet, amiben a számára fontos nő nem lesz jelen. Megpróbálja majd úgy nézni a világhálóra feltett képeket, hogy magában újra mantrázza: Jól döntöttem! A lélek viszont soha nem fog hazudni: Tévedtél! 

Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás? 

Gyere a facebook oldalra!