Sokat elmélkedem azon, hogy vajon meddig maradunk meg egymásnak. Tudod, én ezt nem úgy értem, hogy kéz a kézben, egymás mellett. Azon tanakodom, hogy vajon kifakulunk e egymás életében. Vajon lesz e majd olyan idő, amikor már minden csak olyan halovány és nem olyan intenzív, mint most.
Sok év telt el és ebben bizony voltak hosszú idők, amikor semmit nem tudtunk egymásról. Most sem igazán. Szakadozik a vonal. Most még minden olyan éles, de mi lesz, ha tompul?
Rengeteg emlék van a fejemben. Mondatok, érzések, illatok, pillanatok. Elmúlnak majd? Csupán lapokon maradnak meg, s majd, ha azok kifakulnak, kifakulunk mi is?
Szép történet ez, de olyan tragikus is. Nehéz leírnom most a kavargó érzéseimet, hiszen olyan ijesztőek. El foglak majd felejteni. Emlék leszel és nem több. 20 év múlva, amikor már boldog férjes asszony leszek, fehér kerítéses házban, kutyával és felnőtt gyermekkel, te már csak tovatűnt emlék foszlány leszel és nem több. Nem fog már fájni, nem akarok már akkor ordítani, nem fogok félni, nem űznek őrületbe a kérdések. Picit várom ezt az időt. 20 év múlva már biztosan tudni fogom, hogy pont került történetünk végére és én letettem egy óriási terhet, amit kettőnk miatt cipeltem.
Kép forrása: pexels.com
Nálunk nem lesz szép válás. Sőt, már az elválásban sem reménykedem. Eltűnünk hirtelen. Felállunk, és búcsú nélkül elsétálunk. Soha nem köszöntünk el igazán egymástól. Ez soha nem volt az erősségünk. Féltünk volna tőle? Túl fájdalmas lett volna kimondani: vége? Örök ördögi körforgásnak éreztem a veled való találkozásomat és kapcsolatomat. Egy pokoli körhinta, amiből nem voltam képes sebek nélkül kiszállni. S én egyre csak jobban véreztem, egyre nagyobb sebekkel estem ki. Viszont felszálltam minden egyes alkalommal, amikor te kérted. Az én hibám, az én bolond és meggondolatlan döntésem volt tudom.
Joggal kérdezheted tőlem, hogy ha én ezt most így a fejedhez vágom, akkor miért döntöttem úgy, ahogy? Reménykedtem. Reménykedtem, s bíztam abban, hogy majd más lesz. Jobb lesz, más leszel velem. Nem löksz el, nem ejtesz rajtam újabb sebeket, majd begyógyítod a régieket. Soha nem így lett. Mindig csalódnom kellett.
Balázs, én rendületlenül mesélek. Elmesélem. Célom van vele. Egy nap majd mindenki meg tudja, hogy miért mesélek, miért írom a sorokat, s telitek meg temérdek füzetet. Neked is van célod. Te is írsz. Te is veszed a sok füzetet, koptatod a tollakat. Most megrekedtünk, s ezt érzik mások is.
Tőlünk soha nem fognak happy end mesét hallani. Mi rólunk nem íródhat ilyen, mert így döntött az élet. Mégis úgy gondolom, hogy valahol szeretik ezt az emberek, mert nem átlagos, van benne valami plusz, valami titok, amiről csak mi ketten tudunk ők pedig nem.
Balázs, édes Balázs, meddig maradok meg még neked?
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!