Ádám. Évekkel ezelőtt rángatott egy házi buliba, amit ő rendezett. Ő még akkor kitartott mellettem, harcolt értem. Ő küzdött azért, hogy a gödör aljáról felhúzzon. Hetekig fűzte a fejem, duruzsolt, hogy menjek, mert lesz ott valaki. Meglátom majd, hogy jó lesz és nem fogom soha megbánni.
” Figyelj haver, nem tudom mi pontosan a bajod. Aggódunk a srácokkal érted. Barbi azt mondta hoz neked valakit, aki különleges és jó hatással lesz majd rád. Hiszek a Barbinak. Fiatal, de okos lány. Megpróbálja ezt a különleges személyt megfűzni. Gyere el, legalább ezért! Beszélgess valakivel, próbálj meg kicsit ellazulni! Nem tudhatod, hogy milyen hatást gyakorol majd rád, lehet ő kell, hogy kirángasson ebből a gödörből, aminek a mélyén most üldögélsz”
Ezt most a söröző teraszán idéztem fel neki. Kikerekedett szemekkel nézett rám és nem értette, hogy hová akarok ezzel kilyukadni. Bár elsuhant az idő és mi mindig beszéltünk, soha nem említettem neki, hogy mennyire igaza volt. Nem bántam meg, kellett az a bizonyos este.
– Mit akarsz ezzel mondani haver? Az a csaj még létezik? – és közben a poharat forgatta a kezében az asztalon.
– Fogalmazzunk úgy, hogy már nem csaj. Egy nagyon erős, érett, gyönyörű felnőtt nő lett belőle. Tudod azon az estén elkezdődött valami. A szakítással indult be igazán a kettőnk története. Nem beszéltem neked róla. Mindig titkoltam őt, mert a tapasztalataim azt mutatták, hogy a létezése baj és csak veszekedéseket szül. Így hát megtartottam a kettőnk kapcsolatát magamnak, kettőnknek. Ez sem bizonyult jó ötletnek, mert ettől ő gerjedt haragra…. De köszönöm neked! Köszönöm a kitartásod! Köszönöm, hogy elvittél hozzá! Az életem a feje tetejére borult attól az estétől kezdve! Magdi jött, látott, rombolt, épített, szeretett, gyűlölt és ezzel a érzelmi kavalkáddal rengeteg mindenre megtanított. Gazdagabb lett az életem!
Kép forrása: pexels.com
Ádám csak nézett rám. Láttam a tekintetén, hogy mindenre számított ezen a találkozón, de erre nem. Ő azt hitte, hogy az a kicsi, félénk lány teljesen a múlt homályába veszett. Mind azt hittük, hogy ez történik majd, mert egy lángoló kamasz szerelemnek ez a vége. Lángol, majd hamuvá lesz, amit messzire fúj a szél. Halvány nyomok mutatják meg, hogy létezett valaha. Mi viszont nem hagytuk, hogy a az élet szele által eltűnjön. Éltettük a kettőnk dolgát. Így vagy úgy, de nem hagytuk teljesen kihunyni. Néha nagyon keserves volt, máskor egekbe repítő.
– Magdi.. Már emlékszem rá! A barátnője már szinte cibálta magával. Bevallom, hogy akkor, amikor először megláttam, úgy gondoltam, hogy talán tévedtem. Nem hittem benne. Aztán összejöttetek, szétmentetek és azt gondoltam, hogy ez a kis idő elég volt vele, hogy vissza gyere az életbe. Nem gondoltam soha egy percig sem, hogy ő még mindig jelen van. Most akkor mi van veletek?
– Sok küzdelmes év és két fuccsba ment kapcsolat után gondolkoztam. Eszembe jutott, hogy talán mi rosszkor és rossz időben találkoztunk. Túl hamar. Most viszont, hogy ő már nem gyerek, hanem felnőtt nő, talán megpróbálhatjuk újra. Ehhez persze újra meg kell ismernem, mert már nem tudom milyen a nő oldala. Nem tudom milyen, amikor szerelmes, amikor odaadó, amikor féltékeny. Azt tudom, hogy milyen barátnak, de nem tudom milyen a másik felemnek. Tudni akarom, tudnom kell. Úgy nem mehettek tovább az életben, amíg nem tudom a mi lett volna, ha végét. Nem akarok feltételezésekbe merülni. Meg akarom tapasztalni.
– Na és mond csak ő mennyire díjazza ezt a felfogásodat?
A kérdésre előkaptam egy papírt, ami tele volt írva. Ő írta nekem nem rég. Ádám mosolyogva olvasta el a sorokat. Elismerően bólogatott.
– Kívánom, hogy sikerüljön! Bár én kaptam volna valaha ilyen levelet…
Kép forrása: pexels.com
Én most újra azt az estét élem. Azt az estét, amikor először találkoztam veled. Úgy érzem, most újra meg kell ismerjelek. Tapogatóznom kell a lelkednél, az elmédnél. Ki kell puhatolnom, hogy mivel teszlek boldoggá, mivel szomorítlak el. Lélekben újra az a félénk kislány vagyok, aki alig mert megszólalni az oldaladon. Újra merev minden porcikám, újra oldódnom kell. A régi közös képeink porosak. Az újak másról árulkodnak. Milyenek leszünk vajon azon a képen, ahol kéz a kézben állunk? Mit olvasnak majd ki róla az emberek? Látják majd, hogy boldogok vagyunk? Látni fogják háborús sebeinket, amiket egymásnak okoztunk? A szemünk vajon csillogni fog? Mennyi mindent fog elárulni rólunk? Van egy képünk. Éppen egymásra nézünk. Talán 3 éve készült. Elkapták a köztünk lévő köteléket. Én nevetek, te gyengéden mosolygsz, s közben én éppen hogy megérintem a karod. Átléptem nálad a határt egy poénommal és azon nevetek, te pedig a mosolyoddal nyugtázod nekem, hogy nem bánod, türelmesen viseled.
Viselj kérlek türelmesen most is! Kérlek, mosolyogj rám úgy, ahogy azon a képen! Nyugtass meg vele, hogy nincs baj, hogy viseled a velem való életet! Hisz tudod micsoda lángoló haraggal tudok lenni, néhol pedig a néma csend a takaróm. Van, hogy zeng a ház a nevetésemtől és van, hogy a barikádom óvó falai közé bújok! Légy velem minden percben! Ígérem én is türelmes leszek veled, nem kiabálok majd, ha úgy érzem, háborog a lelkem. Megpróbálok újra veled lenni úgy, hogy méltó társad legyek!
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: