Mesélünk. Éveink apró momentumait zárjuk a sorokba, szavakba. Elmondjuk a rosszat, a mélyet, a jót, a csúcsot. Nevetünk, sírunk, összeborulunk és szétválunk. Akárhogy akarjuk elmesélni, a végén a pont előtti utolsó mondat sose sikerül vidámra. Minden mese kap egy boldog véget, de miénknek sehogy sem akar összejönni.
Éjszakákat töltünk ébren merengve. Ő elmondja, de én nem. Megérdemelné, hogy tudja. Forgolódok, a plafont bámulom. A mellettem szuszogó nő pedig tombolni tudna, ha tudná, hogy miért is fekszek mellette, üveges tekintettel a plafont bámulva. Óvatosan osonok ki néha éjszaka a kertbe, télen a nappaliba.
Egy dolog nem változik, hogy folyamatosan a végén gondolkodok. Vagy az elején, vagy a közepén. Néha az elejétől a végéig, máskor pedig visszafelé pergetem az eseményeket. Úgy döntöttünk, hogy mesélni fogunk. De miről is? Nincs herceg, sem pedig hercegnő. Nincs fele birodalom, se hétfejű sárkány. Nincsenek próbák, amiket a királyfik kiállnak. Nincs jóságos tündér keresztanya, sem hét országra szóló lakodalom. Nincsenek gonosz mostohák, sem álruhás királyok. Soha nem volt bál, ami előtt éjfél előtt haza kellett volna rohanni. Mi vagyunk. Ő meg én. Magdi és Balázs.
Kép forrása: pexels.com
Magdi és Balázs. Találkoztunk, bár nem akartunk. Meleg volt, zaj. Homályos emlékek maradtak. Kamasz szerelem nyílott, majd elhervadt. Halál helyén élet termett, de mégis haldokolni kezdett. Haldokolni, mert a történet fonala összekuszálódott. Én kuszáltam össze? Nem voltam türelmes? Magammal vagy vele nem voltam türelmes? Megannyi történés után, már nem tudom hol esett nagyobb repedés, ami miatt végül szakadék lett kettőnk között. Szakadék, de mégis van egy híd. Tudjátok olyan híd, ami a filmekben van. Rozoga, hiányos deszkákkal, elhasználódott kötéllel. Ez köt minket össze. Mindig van út kettőnk között csak nehéz az átkelés. Az unokáknak hogyan mesélek majd és miről?
Néha már az emlékek sem pontosak. Nem tudom mi volt előbb, mi, miután következett. Teljes káosz a fejemben és a lelkemben. Én csendben vagyok, ő sír és kiabál. Utálom, ha sír. Nem bírom sem nézni, sem pedig hallgatni. Miattam sír, miattam kiabál. Ritkán látom emlékeim között mosolyogni, de akkor nagyon mosolyog. Szelíden, szerethetően, ragyogó szemekkel. Legtöbbször, ha eszembe jut, akkor kócos, piros szemű, könnyes arcú, dühödt hangú.
Kép forrása: pexels.com
Soha nem gondolunk bele, hogy mekkora hatással vagyunk egymásra. Mire vagyunk képesek, mit tudunk kihozni egymásból. Azt hiszem, mi képesek vagyunk a legjobbra, de a legrosszabbra is. Én egy édes tüneményt kaptam és egy dühödt, csalódott, bizalmatlan nőt faragtam. Ott volt az esély, hogy általam is jó ember legyen. Most hite vesztett, méteres falakkal körbevett ember lett. Ül a falak mögött és vár. Soha nem mondaná ki, de várja, hogy valaki kiszabadítsa. Mégis csak lenne próba? De csak egy? Ledönteni a falakat? Talán akkor lenne happy and?
Nem. Nekünk nem adatott meg a boldog vég. A pont előtt mindig szívbe markoló mondat lesz. A pont pedig az ordító csend a mondat után. Az összetört lélek, a vérző szív, egy könnycsepp. A pont lesz a végső, az utolsó, amiben minden benne van. A pont soha nem lesz boldog, ahogyan talán mi sem.
“Balázs! Tudom, hogy ott vagy! Válaszolj! Mi ketten leszünk még valaha? Lesz olyan, hogy te és én? Mi, a lelki társak? Bizalmasok? Barátok? Balázs, kérlek, mond meg! Tudnom kell, hogy ez a végállomás? Elveszítelek, vagy csak sétálsz egy nagyot és visszajössz? Balázs… Balázs…”
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: