Kora tavaszi este és mi sétálunk a tóparton. Annyi minden köt minket ide. Csendesen battyogunk egymás mellett. Jó pár perce fogja a kezünket a néma csend. Mindketten mélyen a gondolatainkba merültünk. Némán jelez felém, hogy üljünk le egy padra, arra, ami már jó sok beszélgetésünket, mosolyunkat, könnyünket magába nyelte.
– Annyi minden megváltozott. A világ, a társadalom, mi ketten. Már nem vagyunk ugyanazok, mint akik akkor voltunk, mielőtt találkoztunk. Teljesen más emberek lettünk.
– Soha nem felejtem el milyen elveszettnek éreztem magam addig, amíg nem találkoztunk. – s közben nevet – Ilyenkor örülök, hogy csak mi ketten halljuk az ilyen beszélgetéseket. A kapcsolatunkat így is magyarázni kell.
Kettőnk kapcsolatát mindig félre értették az emberek. Sokkal többet láttak bele, mint ami valójában. Nem tagadjuk, hogy nagyon mély és szoros a kettőnk szövetsége, de a szerelem, mint olyan, soha nem létezett kettőnk között.
Kép forrása: pexels.com
– Sokáig azt gondoltam, hogy mennyire jó dolog, hogy van egy ember, aki képes a fejembe és a lelkembe látni. Így évekkel később viszont halálra rémít néha. Ijesztő, hogy a lelkem nem csak, hogy meztelen, de a hús sincs rajta. Teljesen védtelennek érzem magam. Egyetlen apró, parányi mozdulat és te már tudod, hogy mi zajlik le bennem.
– Amikor a múlt héten leültél elém, visszagondoltam arra, hogy elsőnek rögtön a szemeidet vettem észre. Azóta nem is vettem annyira figyelembe, csak most, mikor ott ültél. Újra a szemed lett az, amit elsőnek észrevettem csak most másképp. Gyönyörűek a szemeid, viszont egyetlen pillantásoddal képes vagy utat törni és másodperc tört részei alatt a lelkembe vagy más emberek lelkébe látni. Éreztem, ahogy végig pásztázod a sebeimet, a töréseket, hogy haladsz egyre fentebb a fejemben…. Engem is halálra rémített. – rám nézett. Komoly volt a tekintete és folytatta – Tudatosan csináltad, mert már tudod, hogy képes vagy erre és élsz is vele!
– Hová akarsz kilyukadni Balázs?
– Régen nem voltál annak tudatában mire vagy képes most már igen. Használod is előszeretettel. Élvezed, hogy az emberek azt gondolják, tökéletes falakkal vannak körülvéve és csak annyit mutatnak vagy mondanak neked, amennyit akarnak. Pedig te miközben beszélnek, már rég a lelkükben és a fejükben kutakodsz. Ők pedig mit sem sejtenek róla. Többet tudsz meg. Hamar lerombolod a falakat. Fantasztikusan eltanultad ezt tőlem és túlnőttél rajtam! Egykor képes voltalak egy bizonyos szintig visszatartani. Most mire észbe kapok már teljesen bejártál mindent nálam.
– Te ugyanezt teszed velem. Az egyetlen vagy, akit képtelen vagyok távol tartani magamtól. Ezért rémülök halálra mindig. Leülni eléd. Tudni, hogy máris a fejemet használod sétáló térnek. Minden helyet ismersz benne, minden egyes kis poros sarkot, minden egyes megkopott téglát. Tudod, hogy hol jártunk együtt, melyik részen voltunk boldogok, melyik eldugott sikátorban üvöltött a néma csend.
Melyik sötét utcában szúrtad belém a kést. Minden zegzugát ismered. Suttogva hallod a szavakat, amik visszhangzanak a fejemben.
Kép forrása: pexels.com
Mindketten védtelenek voltunk és vagyunk egymással szemben. Ezt már jól tudjuk egy ideje. Néha ez nagyon veszélyes, hiszen bármikor visszaélhetünk vele egy vita során. Élünk is. Ezért vérzünk mi ketten annyi sebből.
Ismerni valakit semmi, a fejébe és a lelkébe látni, na az, már valami. Hiszen mindent ismerünk. Apró rezzenés, tört résznyi mimika, egy szemrebbenés is elég, hogy tudd, a másikról mire készül, mit fog mondani, mit fog tenni.
Valóban megrémít a dolog, de közben szerencsésnek is érzem magam, hiszen mind vágyunk egy ilyen emberre. Ennek viszont ára van. Súlyos ára. Nincs többé titok, nincs többé hazugság, nincs több játszma. A nyers valóság marad két ember között, akik ezáltal ,éles tükröt tartanak egymásnak.
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: