Ültünk ketten az asztalnál. Ő méregetett, én meg fel sem vettem. Nem tudta mire készülök. Magdi éppen távol volt valahol. Összefutottunk egy közös ismerősnél. Én törtem meg a csendet.
– Van nálam valami, ami miatt beszélni akartam már veled. – ekkor elővettem egy fényképet. Magdi volt rajta és ő. Elé toltam. – Nyugi, nem leskelődök és nincsenek perverz szokásaim.
– Miért mutatod nekem ezt a képet?
– Magdit már lassan ezer éve ismerem. Minden oldalát betéve tudom, de ez, ami a képen van, erről azt hittem, hogy csupán legenda. Voltak apró jelek, hogy valahol benne létezik, de nagyon mélyen. Mikor megláttam ezt a képet, akkor már biztosra tudtam, hogy létezik. Így soha senki mellett nem mosolygott, ilyen képet a világban nem lehetett róla készíteni….
Nézte a képet. Neki nem volt különös, sem pedig olyan különleges, mint nekem. Neki egy kép volt, amin mosolyognak ketten. Egy kép egy elkapott pillanatról. Ő is elmosolyodott. Nyílván azért, mert eszébe jutott a nap, amikor a kép készült.
– Tudod, ő nehezen kötődik. 3 lépés távolságot mindig tart az elején. Úgy óvja magát, mint egy képzett, elit katona. Most viszont felszabadult. A falak, amelyeket évek alatt épített, azt te hetek alatt romboltad a földig. Elemeire szetted őt akaratlanul is azzal, hogy csupán szereted. Az őszinte szeretet sok mindenre képes. Szeretném ezt a Magdit látni…
Kép forrása: pexels.com
– Mi lenne, ha most idehívnám hozzád?
– Ahogy belépne azon az ajtón másodperc tört részei alatt építené újra a falait. Bezárkózna és újra egy katona lenne. Hideg lenne a tekintete és merevek az ajkai. Leülne velem szembe és próbára tenne. Nem szólna egy szót sem, csak nézne az értelmes, szép szemeivel. Nekem pedig a tekintetéből kellene kitalálni, hogy mire gondol. Már egyáltalán azt, hogy kommunikál e egyáltalán velem, vagy éppen a lelkem szedi szét darabokra a szemeivel. Ennyi. Leromboltad a falakat, de ő évek alatt azt is megtanulta, hogy tudja villám gyorsan újra építeni és sokkal erősebbé tenni.
– Gyönyörűek a szemei.. – mondta mosolyogva miközben újra a képre tekintet.
– Igen, de tudod e, hogy már téged is elemezett egy párszor? Nézted már a szemeit úgy igazán? Mikor cikázik a tekintete rajtad? A vesédig lát vele. Az emberek csak azon kapják magukat mellette, hogy olyan dolgokról kezdenek el beszélni, amit senkinek nem mondanak el. Nem baj. Tudja már, hogy ki vagy, hogy kell e tőled félnie, biztonságban van e, odaadhatja ezt, amit már rég elzárt a világ elől.
Kép forrása: pexels.com
Sose felejtem el az első heteket vele. Látom is magam előtt, ahogy néztek rám azok a kamasz szemek. Cikáztak, úgy dolgozott az agya, mint egy kis gőzgép. Akkor még kérdésekkel bombázott és úgy akart megtudni mindent. Ma már nem kell kérdeznie. Elég csak néznie és látnia. Apró mozdulatok, mimikák. Tökélyre fejlesztette. A kamasz tekintete a múltba veszett. De a képen ott mosolyog az a kiskorú boldogan, mert újra szabad, mert egy felnőtt nő bezárta félelmében.
Ahogy ezeken gondolkodtam meg is jelent az ajtóban. Valóban az történt, amit mondtam. A kislányos mosoly eltűnt. Helyette lett egy szúrós tekintet, merev ajkak és érződött, ahogy felhúzta a falait. Nem szólt, de tudtam mit akar mondani. Csak egy pillanatra láthattam élőben azt, amit a képen. Szegény kiskorú, micsoda sors jutott neki. Egy felnőtt nő ráncigálja ki és be az életben. Hol megint bezárják, hol szabadon szaladgálhat önfeledten nevetve. Micsoda sors már ez neki évek óta. Mikor és meddig lehet majd igazán önmaga?
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: