Nagyon hosszú mese a miénk. Annyi formában öltött már alakot. Kellene egy végeleges. Ezen gondolkodom. Emlékszem arra a nyári délutánra, amikor megígértetted velem, hogy írok majd neked. Ha te tudnád hányszor írtam. De igazán úgy mégsem. Nem volt merszem. Még nem mertem szabad utat adni magamnak, hogy a kezem engedelmeskedjen a lelkemnek.
Dübörögnek az érzések. Mélyről kopogtatnak, hogy már kikívánkoznak. Mi lesz, ha egyszer már nem leszek gyáva? Mi lesz, ha egyszer tényleg neki ülök és befejezem azt, amit egyszer már el kezdtem?
Nem a te véleményed számít. Az már régen nem érdekel. Egyszerűen nem hagy nyugodni, hogy nem váltottam be igazán az ígéretem. Meg fogom majd tenni. A dolognak addig meg kell érni. Sok mindent kell letisztázzak ahhoz, hogy képes legyek kívülről szemlélni az egészet. Ha már nem leszek a sztori elszenvedője csak csupán a narrátora. Sok idő kell még addig.
Kevesen tudják, hogy ki vagy és, hogy kinek is szólnak ilyenkor a sorok. Író vagyok én gyógyítgatom a vérző sebeimet. Van, ami már csak egy heg. Van, amin még ott a seb. Van, ami még mindig nyílt és vérzik. Amíg az utóbbi létezik, addig úgy érzem, hogy szenvedő alany vagyok. De ez majd változni fog.
Hosszú mese lesz. Sokan olvassák majd. Mi lenne, ha tennék egy próbát? Mi lenne, ha az eddig írtak a színre lépnének? Legyen, vagy ne legyen?
Tetszett a történet? Kíváncsi vagy, hogy hogyan megy ez a két fiatal lélek tovább? Együtt vagy külön vagy egyszerűen csak érdekel, hogy mi lesz a folytatás?
Gyere a facebook oldalra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: